Kitépett fecni - „Normális vagyok?”

Sziasztok Kedveskéim!

Nagyon nagyon szégyellem magam... És nagyon sajnálom, hogy nem írtam rengeteg ideig. Sajnos nem nagyon jut időm a történetre, még magamra sem.

   Most egy különkiadást hoztam nektek, egy kitépett fecnit abból a bizonyos naplóból vagy jegyzetfüzetből, amiben a lapok vannak. Remélem ezzel tudok egy kis újat nyújtani, valami olyat, ami kiengesztel Benneteket. Ez a rész nem más, mint Ádám szemszögéből fog íródni. Jó olvasást kívánok, véleményeket elfogadok. ☺

   Szokásosan reggel ötkor ébredtem egy rossz éjszaka után. Imádnivaló kutyusom nagyon sokat nyüszített és hála az én egyik rossz tulajdonságomnak, hogy minden apró mocorgásra, zajra, érintésre felébredek, aztán meg az istenért nem akarok visszaaludni. A kis szaros volt a hibás. Sosem jó neki semmi. Ha a lábamnál feküdhet az sem, ha a kis ágyikójában, az sem, aztán meg itt ugat és nyüszít mellettem, hogy vegyem már fel.
   Egy pici, ám már elég öreg kis yorki boldog gazdája vagyok. Sajnos már szegény az élete végét járja, tizenegy éves, pedig nagyon szeretem. Fájni fog majd egyszer a kis édest elveszíteni. Mindig amikor tanulok, a pici, meleg testével odaül elém, csak néz, de már tudom, hogy az ölembe akar ülni. Ígyhát mindig felveszem, simogatom, Mazsola meg alszik a lábaimon. Igen, a neve a kis szarosnak Mazsola. Nem valami kreatív név, de nem jutott anyukámnak sem jobb az eszébe. Mindig elámulok, milyen szép fényes szőre van. Kicsit elhanyagolom. Minden nap fésülgetni kellene a szőrét, de a tizenegy év alatt egyszer sem fésültem még meg. Valahogy nincs türelmem hozzá. Játékos kutyus, imádok vele játszani, amikor van egy kis szabadidőm.
   Még a táborig rengeteg időm van. Nagyon kíváncsi vagyok az új gyerekekre, hiszen úgy járja a hír, egy nagyon okos, jó képességű osztály jött össze. Bár az előzőt nehéz lesz überelni, ők a legjobbak, a fő kedvenceim. Meglepődtem, amikor a névsort olvasgattam tegnap a tanáriban. Nagyon régóta nem volt már lány ebben a tagozatban. A kollégák egy kicsit beszélgettek már vele, kitudtak egy pár dolgot és szerintük egy nagyon rendes, aranyos, főként okos lányról van szó. Hát remélem nem is lesz liba, mert kinyírom magam. Ebbe az iskolába okos lány nagyon ritkán felvételizik.

   Lassan el is kellene kezdenem öltözködni, bár az alsógatya és a pizsama felső elég komfortos a meleg szobában. Csak ülök a széken és nézem, ahogy szűrődik be a hajnali napfény a tetőablakon. Néha belenézek az egyik tükörbe, nem nehéz, csak meg kell fordulnom, mivel három tükrös szekrény áll a hátam mögött.

- Ki ez a szexi pasi velem szemben? - teszem fel hangosan magamnak a kérdést. - Jaaa, nem, nem is vagyok az.

   Erősnek kell mutatnom magam, el kell hinnem, hogy én vagyok a legszebb! Még akkor is, ha nem. Hátha egyszer lesz egy nő, aki ígyis elfogad. Ígyis, hogy nem vagyok jóképű, nem vagyok egy szép ember, dagadt is vagyok egy kicsit, vannak feltűnő esztétikai problémáim. Mégis azt kell mondanom, hogy szép ember vagyok, jóképű, a legjobb. Mert ha ezt nem teszem, ha nincs ekkora egóm, akkor el is áshatnám magam a kert végébe. De igazán mindegy is, hogy van-e nő vagy nincs, mert nekem így egyedül is tökéletes, egyedül is ilyen csodás élni, mint ahogy teszem. Legalább ha kockulni van kedvem, akkor kockulok, ha nézni akarom a kedvenc sorozataimat, akkor azokat nézem, senki sem zavar közben.

   Kinyitom a szekrényt, ingek tömkelege tárul elém. Nagyjából minden napra jutna három különböző ruhadarab.

 Nézegetem, vajon melyik lenne az igazi, nem mindennap találkozom ilyen lánnyal, akinek komoly szándékai vannak. Ígyhát a kedvenc, világoskék ingem mellett döntöttem, persze nem a rövid ujjúra esett a választás, hiába lesz ma negyven fok. A fekete hosszú farmerom is tökéletes lesz és a legújabb húszezer forintos cipőm is.  Az előző már elhasználódott, kellett vennem egy újat, dehát kevesebbért nem akartam semmit, ez az ár volt a minimum, a márka igen is számít, még akkor is, ha senki sem látja, hiszen nem sokan szoktál a lábam nézegetni. Szinte minden nap tömény százezer forint van rajtam, dehát miért ne, ha megtehetem. Tegnap selejteztem a szekrényben és amelyik ruhámat már nem használom, azt összehajtogattam és elajándékoztam olyan embereknek, akiknek tudom, hogy szükségük van rá jobban, mint nekem. Nem voltak agyon mosva, jó anyaguk van, a márkás ruhák azért kevésbé mennek tönkre mint azok, amik nem azok. Hiába vagyok én ekkora arc, tudom, honnan jöttem. Tudom, milyen nehéz gyerekkorom volt. Éppen ezért szívesen segítem azokat a családokat, akiknek nincs, vagy csak nehezen, nagyon sok munka árán egy kevés. Ajándékoztam már gyerekeknek biciklit, ruhákat, számítógépet, még az xboxomat is, ha már nem használom. Annál nagyobb öröm sosincs, ha látod a másikon, hogy boldog.
   Nagynehezen elkészülök, még megetetem a kis szarost, aztán már megyek is, hiszen jönnek a kis pöcsösök, muszáj időben ott lennem. Így hét óra környékén sincs hideg már, kellemesen fújdogál a nyári szellő. Nem is értem miért kell ilyen hamar bemennem, a gyerekek csak nyolctól fognak jönni. Biztos már megint ilyen hülye megbeszélésünk lesz.
   Utálom a megbeszéléseket. Rám semmi sem vonatkozik, amiről az igazgató mindig dumál. Nem vagyok osztályfőnök sem, ilyen gondom nincs is, bár a látásom miatt nem tudnám az apró betűvel írt bizonyítványt kitölteni. Ha nagyon muszáj tudok kemény lenni a gyerekekkel is, de nem szeretek. Az nem én vagyok. Nem akarom, hogy úgy gondoljanak rám, ez a majom keserítette meg az életem. Az, ha az embernek van egy osztálya, hatalmas felelősséggel is jár, az meg nem nekem való. Nem tudnék vigyázni, figyelni huszonnyolc gyerekre. Az osztálykirándulás is necces lenne, mivel én csak ötcsillagos szállodákban szoktam meghálni, az alacsonyabb színvonal nem nagyon jellemző. Szeretek menni osztályokkal mint kísérő, viszont a sátras buli kizárt. Én ugyan nem fagyok meg és nem alszom a földön. Nem ér meg nekem ennyit az a bizonyos osztályfőnöki pótlék, mint amennyi felelősséggel jár az egész. Anélkül is borzasztó jó életem van.
   Körülbelül tizenöt perc séta a lakásomtól a suli, szóval elég hamar ideértem. Nem akarnék máshová költözni, a város központjában van a lakás, innen nagyon sok helyre el tudok rohanni viszonylag rövid időn belül.  Nem szeretek tötyörögni az utcán, szeretek haladni, minél gyorsabban odaérni a megfelelő helyre. Már megszoktam, hogy az utcán mindig néznek. Nem szokványos, hogy ingben megy egy ember a munkahelyére, hacsak nem egy irodába megy valami aktakukacnak. Egy középiskolai tanár - legalábbis az átlag -, nem öltözik így a munkahelyén.
   Beülök a tanáriba, nem sokan vannak még bent, talán csak hárman. Előkapom az ipadet és elkezdek játszani valamit, le kell kötnöm magam addig, ameddig nem jön az igazgató a beszédét megtartani. Igazán nem is az én feladatom lesz a gyerekekkel lenni, hát van osztályfőnökük, az ő feladata lesz minden, én csak segítek. Lassacskán mindenki megjelenik, kivéve egy valakit. Mégpedig a legfontosabb embert, az egyik leglényegesebb tanárt, az új A osztály osztályfőnökét. Az igazgató elmond mindent, ismerteti a programot, majd hirtelen rám néz és megindul felém.
- Ádám! A te feladatod lesz a gyerekekkel foglalkozni a három nap alatt, mivel Erika nem ér rá, a kislánya beteg lett és nem hagyhatja magára. Te leszel a főnök, mondhatjuk úgy is, hogy a pót osztályfőnök. Most megkaphatod a lehetőséget a gyakorlásra.
Konkrétan elakadt a lélegzetem is. Azt sem tudom hogyan fogjak hozzá, hogyan kell ezt csinálni. Nekem? Gyerekkel? Három napig együtt? Nagy pánikban cammogok fel az utolsó emeletre, a kollégiumba. Azon töröm a fejem, vajon mit tudok velük majd csinálni. Evelin, aki ugyan csak német tanár és a kollégák közül talán a legközelebb áll hozzám odajön hozzám egy székkel a kezében.
   Evelin egy elég alacsony tanárnő, ő is a ducibb nők közé tartozik, fekete haja a válláig ér. Kedves, lágy hangja van, meg amúgy egy igen jószívű ember. Jelenleg egy kis szandált, egy fekete nadrágot és egy fehér pólót visel, egyedül csak én öltöztem ki erre az alkalomra. Bár nem meglepő, mindig ki szoktam öltözni minden nap. Most pedig jó benyomást kell keltenem, nem mindegy, hogy a gyerekek hogyan ítélnek meg.
- Nyugi Ádám! Nem lesz gond! Még sosem láttalak a tíz év alatt egyszer sem feszültnek. Te vagy a nyugodtság mintapéldája. Tudsz te a gyerekkel bánni, hiszen az iskola háromnegyed része imád téged. Nem így van?
- De... - sóhajtok egy nagyot, miközben a többi osztályfőnök is belép és elfoglalja a saját helyét. - Mi van, ha ezek a gyerekek nem fognak kedvelni?
- Mondom, hogy nyugi! - válaszol Evelin, majd megsimogatja a vállam úgy gyengéden.
   Lassan megérkeznek az első diákok, befizetik az ebédet és a könyveket, majd az osztályfőnököknél részt vesznek egy gyors pofaviziten. Elmegy vagy negyven gyerek, mire végre valahára hozzám is jön egy srác.
- Őőő... szia! - bénáskodok itt, fogalmam sincs, hogy hogyan kellene nekifogni. - Szóval... téged hogy hívnak?
- Szabó Flórián vagyok - válaszolt a srác.
- Akkor üdvözöllek nálunk - próbálom valahogy, de fogalmam sincs, hogy mit mondjak, égek, mint a rongy.
- Szóval Flórián... nagyon szép neved van - Evelin megment. Mint mindig. - Az egyes szoba van nektek kijelölve, rögtön itt az első, válassz nyugodtan ágyat magadnak, remélhetőleg jönnek a többiek is.
- Megmentettél - szólok oda Evelinnek, ő meg csak megsimogat.
- Ádám, mondtam, hogy nyugi. Nem kell ezen stresszelni, csak természetesen.
   Jöttek a fiúk, de még mindig csak a fiúk. Annyira kíváncsi vagyok már, hogy az a lány hogy néz ki. Olyan jól elvoltam magamban, egy kicsit el is bambultam, majd arra eszméltem, hogy egy lány áll előttem és mosolyog. Jézus... rám mosolyog? És olyan szép mosolya van...
- Te lennél Niki, ha nem tévedek? - azért már bátrabb vagyok én is.
- Igen, kizárásos alapon én lennék. - Olyan csodaszép ez a mosoly... Lehet egy kicsit zavarban vagyok, izzadnak a tenyereim.
- Majd tizenegy órakor találkozunk, jövök fel értetek, egy öt perccel hamarabb biztos. Most a kolléga megmutatja, hogy merre vidd a cuccodat, a ti szobátok merre lesz a többi lánnyal.
- Nagyon szépen köszönöm! - mosolyog és elmegy. Atya világ! Egy csodaszép lány, ilyen szépet még ebben a suliban sosem láttam, főleg nem gépészetin. Nagyon csinos, szép vékony, kis törékeny lányka. Gyönyörű, szőkésbarna fényes hajkorona, hatalmas szempillák, zöldes szemek. A mosolyáról ne is beszéljünk. Igaz, kicsit rendezetlen a fogsora, de ettől olyan különleges és szép. Hirtelen valaki hozzám ér. Nagyon megijedek, hiszen folyton csak Nikin jár az eszem,  csak rá tudok gondolni. Vajon milyen céllal jött ide?
- Ádám, én már találkoztam a lánnyal és beszélgettem vele. - Összebújunk ott öten tanárok, miközben hallgatjuk a történetet. - Egy nagyon okos lány, egy gyönyörű bizonyítvánnyal. A Műegyetemre akar majd menni Pestre és járműmérnöknek szeretne tanulni. A nagy álma az, hogy autó tervező legyen, akár utcai autókat, akár versenyautókat tervezhessen. - Ezt már nagyon szeretem, amikor valakinek vannak elképzelései a jövőjével kapcsolatban. Meg is kaptam a magamban feltett kérdésre a választ. Egyelőre nem néz ki libának és az álmai megismerése után nem is tartom annak.
   Viszont még mindig a mosolya van bennem. Jézusom... normális vagyok? Ez csak egy kislány. Csak egy diáklány. És a feladatom csak annyi, hogy megismerkedjek vele és próbáljam magam elfogadtatni, próbáljak úgy viselkedni, hogy ne taszítsam magamtól. Nem, nem vagyok szerelmes, meg semmi, csak szimplán aranyos a lány és kész. Biztos csak a férfi vágyaim szólnak belőlem, semmi több. Már hat éve nem voltam senkivel, nem nagyon figyelem a nőket sem az utcán, meg sehol sem. Erőt veszek magamon és le fogom győzni ezeket a vágyakat!

Helyzetjelentés

Kedveskéim! 

Most nem egy új résszel, hanem egy kis jelentéssel jönnék, ami nem épp a legjobb lesz.

Nincs ihletem, unalmasan írok. Be kell vallanom, hogy nagyon sokat kellene még tanulnom, úgy érzem kár volt belefognom a blogolásba. Az érzelmes részeket jól le tudom írni, de a többit, magát a cselekményt nem tudom érdekessé tenni, monoton lesz, ezáltal unalmas. Nagyon sajnálom és elnézést kérek az olvasóimtól, elsősorban ettől a huszonöt emberkétől, akik követnek.

Ha esetleg van valami, amit szeretnétek velem tudatni, akkor nyugodtan írhattok, akár kommentet is, vagy bármit. Segítségre lenne szükségem tapasztalt íróktól, hogy egy ilyen történetet hogyan kellene szépen megírni.

Egyelőre felfüggesztem az írást, esetleg a nyárra megjön az ihlet. De felteszem a kérdést: Mit rontottam el szerintetek ennyire? Mi az, amit meg kellene változtatni? 

6. fecni | A félelem napja

Kedveskéim! <3 Nagyon szépen köszönöm az eddigi támogatásokat, szuper érzés, hogy tényleg ennyire tetszik a történetem Nektek! :) Már tényleg annyira sok dolog történt, hogy lassan észben sem tudom tartani. Ha esetleg van valami hiányérzetetek, akkor írjatok csak egy üzenetet vagy egy kommentet és megpróbálom beleszőni a történetbe. :)

Jó olvasást:

| Nina

   A félelem napja... Mindenki így hívja a suliban ezt a napot, de meg is értem miért. A gólyaavató ahogy elmesélik nem a legkellemesebb élmény. Mindenki olyanokat állít, hogy szörnyen meg leszünk szivatva, akit utálnak a végzősök, az a személy lesz kipécézve a feladatok végrehajtására. Meg persze én, mint lány... Ádám egész héten azt mondogatta, hogy megkapom én is, de semmi olyan nem lesz, amivel sértenék a testi és lelki épségem. És persze a lisztről beszélt, nem értem miért, olyan kelléket nem is kellett vinnünk. Vittünk fogkeféket, vödröket, labdákat, de lisztet nem. Ami a legjobb a dologban, hogy hastáncosoknak kell beöltöznünk és még egy kis produkciót is be kell mutatnunk. Úgy határozunk, hogy egy Irigy Hónaljmirigy számra fogunk mozogni, mégpedig a Cup-cupra, az pontosan passzol az iskolához is meg a produkcióhoz is.
- Akkor mit fogunk csinálni, van már valami koreográfia, táncos lábú palántáim? - kérdezi osztályfőnökünk, hogy is állunk valójában.
- Háát... Nem is tudom... - vakargatja Dani a fejét -, igazából nem annyira gondolkoztam rajta. Dani az egyik kis táncos, aki most jelen van. Megtudjuk, hogy egy néptáncos csoport tagja, de régen járt társas táncra is. Nálam magasabb természetesen ő is, vékony, mint majdnem az összes fiú. Haja kicsit hosszabb, nincs formára nyírva, ahogy van, neki úgy jó. Flóriánnal hatalmas cimborák lettek már az első percben, van közös témájuk, mégpedig a gördeszkázás.
- Na jól van cuncikám, akkor állj ki és fogj hozzá! Ez kell nekünk ma délutánra! - áll meg előtte a tanárnő határozottan, karba tett kézzel, ellentmondást nem tűrően.
Dani próbál meg valamit összehozni, de nem nagyon jön össze neki a mozgás, nem találja a ritmust.
- Ebből elég Dani! - áll fel határozottan Tomi a sarokból. Bőr kabátját nem veszi le, láncok lógnak a nadrágja zsebeiből és hajzselét hord a táskájában. Innen lehet leginkább megismerni. Nem sok ideje vagyunk együtt, de annyira kiismertem, hogy tudjam, biztos tud kedvesebb is lenni, nem csak mindig ilyen bunkó szemét, aki másokat lenéz. - Van ötletem, remélem jó lesz, csak ki kellene menni nagyobb helyre.
   Az iskola udvarán van egy füves terület, oda tudunk kimenni, az egész osztály, de majd csak a következő órán, ami nyelvtan lesz. Tanárnőnk beszél a tanár úrral, hogy engedjen ki minket az óráról, persze neki nem muszáj jönnie. Nem sok van a szünetből, hisz ezek csak tíz percesek, mire kihozzuk a hosszabbítót a magnóhoz, addigra már vége is lesz. Tomi áll előre, háttal nekünk, mire nyílik az ajtó és megjelenik Mr. Elegante.
- Nem lesz jó gyerekek! Ez milyen alakzat? A tehenek mennek így, akiket legeltetek a réten! - közli velünk, amint meglátja a csoportot. - Lehetne egy háromszög formát kialakítani. Elöl állna egy ember, mellette kettő, und so weiter.
Főszervezőnk beáll az alakzat csúcsába, a többiek pedig úgy igazodnak, ahogy Ádám kéri.
- Neeem, továbbra sem lesz jó! Niki, gyere csak ide előre? Hisz te lány vagy, biztos jól fog menni a dolog, a lányok az ilyeneket érzik. - Istenem, már megint kezdődik! Picsányi hastáncos ruhában és melltartóban kell legelöl állnom úgy, hogy az összes végzős engem néz. Kösz megint!
Eltaláljuk végre a táncot, nagyon hamar meg is tanuljuk, mostmár várjuk a délutánt. Ilyen tipikus kettőt jobbra - kettőt balra csárdás jellege lett a dolognak. Tényleg, annyira szépek vagyunk, a fiúk rózsaszín szoknyában és zoknival kitömött melltartóban feszítenek, van, akiről az ugyancsak rózsaszín vagy éppen szőke paróka sem hiányozhat.

 Noel a hab testével ezt a tábort erősíti, akárcsak Tomi, ők ketten nagyon egymásra hangolódtak.
   Elindul a zene, amire kivonulunk. Egyik végzős srác érzi a dolgot, egészen jól levezényelni a műsort.
- Itt jönnek a mi kis ribikéjeink, akarom mondani a nagyon tehetséges hastáncos hölgyeink. Húú, mennyi itt a Conchita!
Beállunk alakzatba a zsűrivel szemben, ahogyan tanultuk, majd újra elindul a zene. Kicsit sem kínos rázni a melleket és tekergetni a hátsót, ááá, dehogy!
- Na jól van, de most adjátok elő a többi végzősnek is, ne csak a tanároknak, hisz ez a mi bulink! - szól a műsorvezető.
Megfordulunk, ugyancsak elrázzuk amit el kell, ezután a fiúk a pálya szélén felállnak, elkezdenek tapsolni és fütyülni, valamelyik videózott is, meg természetesen drága felügyelőnk is készítette a fotókat. Jön a többi osztály is, bár ők nem kaptak ilyen feladatot. Vannak idősek, takarítónők, meg minionok is, Rékáék, akik ugyan csak kis aranyosak. Minket A-sokat szívattak be a végzősök.
   Kiosztják, kinek milyen feladatot kell végrehajtania. Valakik mentnek biciklit mosni, valakik tablókat keresni, valakiknek különböző erőnléti feladatokat kell végrehajtaniuk. Majd bejelentik a rém álmunkat: A liszt fújást.
- Erre a megtisztelő feladatra szeretném kérni az A-ból Ács Vilmost és...
- Tudtam, éreztem, hogy én! - érez rá a dologra Vili, akit a legtöbbször szívattak a felsőbb évesek.
- Nyugi, én leszek a másik, érzem! - teszem a vállára kezeim, szinte biztos vagyok benne, hogy így lesz.
- Éééss... Vörös Nikolett! Kérlek titeket fáradjatok a többi osztály mellé a pálya szélére.
- Kapd be, Ádám! Tudom, hogy a te mancsaid is benne vannak! - bosszankodom egy kicsit hangosabban a kelleténél, majd megyek Vili után.
- Egy ötforintost kell megtalálnotok egy kiló liszt alatt. Vizezzétek be az arcotokat jól, hogy azért ne legyen kellemes érzés, majd térdeljetek le, de úgy, hogy a kezeiteket nem tehetitek rá az asztalra - közli velünk az egyik szervező.
Mikor már az összes csapat készen áll megfújják a sípot és kezdődhet a muri. A legrosszabb, mikor a torkodba megy az a liszt, amit a társad fúj, jelen esetben Vili. Szerencsére még megvan, hogy hová tette a srác a pénzt, így tudjuk, hol kell jobban keresni. Még így is nehéz, mivel ott van a legtöbb liszt, ráadásul az érme igen csúszkál a tálcán. Nehéz kinyitni a szemünket, folyamatosan jön a por mindenfelől, még a szél is rásegít egy kicsit. Vili látja, megfogja majd felmutatja, hogy megtaláltuk, így végre abba lehet hagyni. Készül fotó is rólunk, bár nem sokat látunk, de az biztos, hogy facebook poszt lesz belőle. Természetesen nem a tanár úr jön személyesen, hanem elküldi az egyik sráccal az iPadet, hisz ő ezt is megteheti.
   Amint vége, megyek fel a mosdóba, ami természetesen a harmadik emeleten van, hogy megpróbáljam magamról lemosni a sok lisztet. Persze találkozom Kamillával, a D-ből őt választották erre a „nemes” feladatra.
- Aj, annyira utálom, hogy így ragadok! - közli velem elégedetlenül.
- Este hajmosás lesz, van egy olyan érzésem - válaszolok, végül is egy a gondunk.
Legalább negyed óráig mosakodtam, mire nagyjából lejött a por az arcomról és egy kisebb hajmosáson is részt vettem.
   Lent Vili áll előttem, fekete melltartóján meglátszik, hogy mit is csináltunk, bár igaz, az enyém citromsárga, de még így is sokat rázok ki belőle. Széles vállai, viszonylag izmos karjai és testalkata nem épp arra utal, hogy nincs jó erőben. Nálam ugyancsak magasabb, mint a legtöbb srác, de nagyon barátságos és érti a hülyeséget, nem vette ezt sem olyan komolyan, mint mások. Vannak ismerőseink akik B-sek, ők a takarítónők, így kérünk tőlük partvist, amivel le tudjuk magunkat nagyjából porolni. Annyira már nem vagyunk képben, talán vége is van a dolognak, már megvannak az összpontszámok is.
- Tudtam, éreztem, hogy én fogom kapni ezt a feladatot! - szólal meg a mi kis Vilmosunk nyugtalanul, miközben mozgatja folyton a lábait, nem bír nyugton maradni. - Mondtam, hogy utálnak a végzősök!
- Valahogy én is éreztem, és ebben nem csak a végzősök keze van egy sejtés szerint - futtatom tovább a szálat, mivel lejött, miért emlegették nekem egész héten a lisztet.
   Kihirdetik az eredményeket, egy pont híján, de utolsók leszünk, így nekünk kell takarítani. Van a földön a feladatokból maradt zsebkendőhalom, eldobált flaskák a végzősök által, ne legyen könnyű dolgunk. Mivel lány vagyok, ezért nem engednek nehéz munkát, tehát csak tálcákat kell törölgetnem, ki kell ürítenem a szemetest, ha megtelik, meg ilyen apróságok. Ádám még mindig lent beszélget, kezében a zászlóval, amit a fiúk készítettek, lassan már egy lélek sem lesz az udvaron.
- Aj, valaki vigye már fel, annyira nincs kedvem! - nyűglődik látványosan, bár ma egész nap lusta volt.
- Adja, majd én felviszem - ajánlom fel segítségem, úgyis beszélni szeretnék vele.
- Nem kell, felviszem én. Inkább, mint hogy te - közli, majd egy kicsit oldalba lök és a lépcsősor felé vesszük az irányt.
Ahogy a tanári elé érünk elállom az útját, ne tudjon bemenni. Csípőre teszem az egyik kezem, a másikkal meg kiigazítom a szoknyát egy kicsit.
- Szóval, hogyan is van ez? - kérdezem, szerintem mindketten tudjuk, hogy miről van szó.
- Mi hogyan van? Hát ezt most miért kérdezed? - tárja szét kezet amennyire tudja, értetlenül néz rám.
- Tudom, hogy az Ön mancsai is benne vannak a dologban! - folytatom tovább a vallatást.
- Milyen dologban? - kérdez megint vissza, már kezd felbosszantani.
- Vajon miért mondogatta nekem azt már több héten keresztül, hogy így a liszt, meg úgy a liszt?
- Jaaa, hát azt kettő óra előőőttt - nézi meg közben az óráját - tíz perccel tudtam meg, hogy te leszel ott.
- Még el is higgyem a dolgot? -teszem fel neki sokadik kérdésem, miközben jön az osztályfőnökünk.
- Ádám, hogy a te hasznodat is vehessük a mai nap folyamán, tedd már meg azt, hogy összehajtod valahogy a zászlót - utasítja az urat, aki rögtön visszaszól.
- De miért? Hát én hasznosan töltöttem a napom!
- Ádám, azt mondtam, hogy most azonnal hajtsd össze! - emeli fel egy kicsit jobban osztályfőnökünk a hangját, hatásosabb is lesz, drága tanár urunk leteszi az iPadet és a kulcsait, majd hozzáfog.
- De... ez büdös és nagyon ragad! - fogja meg két újjal a textilt, azzal az undorral, amit még sosem láttam egy emberen sem.
- De hagyja, megcsinálom én - ajánlom fel neki a segítségem.
- Szerintem inkább csak fogd meg a végét és tartsd, hogy feszes legyen. Fúj! Hogy lehet valami ennyire mocskos?! - Tipikus piperkőc, utálja, ha valami ilyen fajta munkát kell végeznie, ilyen a fizikai munka is, vagy például ez, aminek van egy kisebb alkoholos, hígítós szaga. - Mostmár nagyon büdös lettem! - nézegeti, szagolgatja mind a két tenyerét egyenként. - Viktor rád van tapadva, igaz?
- Ilyen jól látja a dolgokat, nem is gondoltam volna! - felelek, majd kiállok az ajtóból, mostanra megnyugodtam.
- A vak is látja, hogy nyomul a srác a tábor óta - rántja meg a vállát, látszik rajta, hogy sajnál. - Egész végig a hátsódat nézte, csak tudd.
- Sajnos. Olyan buta szegény gyerek!
- Te ahhoz túl értelmes vagy, hogy egy ilyen hülyével kerülj össze! Neked nem egy ilyen srác kell, ezt hidd el! - teszi kezét a vállamra, majd végighúzza a karomon. - De most könnyes búcsút kell hogy vegyek, Hölgyem, alaposan mosd meg a hajad este! - villantja rám mosolyát, legszívesebben nekiugranék, hisz tudom, hogy ezt ő intézte.
- Nem lesz a hajmosásban hiány, hála Önnek! - szólok vissza, majd fogom a cuccom és elballagok a kollégiumba, ahol azonnal bevágom magam a zuhanyzóba, jól magamra zárom az ajtót, senki se zavarjon. Ledobálom gönceimet, legalább fél kiló liszt szóródik ki belőlük, megrázom sörényemet is, azért onnan sem kevés. Ádám, ezt még egy pár soron visszakapod, nem úszod meg szárazon!