2016. február 14., vasárnap

Sie machen mich verrückt | Prológus

   Üdvözlet az új blogomon! Elkészítettem a történet prológusát, egyfajta ráhangolódást a cselekményre. A részeket hetente fogom hozni, ha minden igaz és minden jól megy. Remélem ez a történet is tetszeni fog és lesz pár követője is. Várom a véleményeket nagy szeretettel. :)
Jó olvasást!
                        | Nina

  Nehéz dolog a pályaválasztás. Nagynehezen kiválasztottam azt az iskolát és szakot, ahova menni szeretnék további utamra. Két intézményt jelöltem meg, egy szakközepet és egy gimnáziumot. Ideges voltam, mert mindkettőhöz szükséges volt megírni a központi írásbelit, ami nekem egyáltalán nem ment matekból. Három hónappal később megkaptam a levelet, hogy sikeresen felvettek abba a suliba, ahová terveztem az utamat, ahol folytatni szeretném a tanulmányaimat. Ma pedig eljött a beiratkozás napja.
   Szokásos reggeli hangulatban mászom ki az ágyamból, tipikus „Aj, már megint korán kell kelni, pedig nyár van!” ábrázattal.
    A beíratkozást nem sokkal a sulikezdés elé helyezték, minden osztálynak külön-külön időpont jutott. Kicammogok a konyhába, rápillantok a hűtőszekrényre és látom rajta a levelet, ami a felvételemről szól. Halvány mosoly húzódik számra, egyszerűen nem férek a bőrömbe, nem tudom felfogni, hogy ez is megtörténik, kiszabadulok végre a nyomorból és a sok utálatos embert a hátam mögött hagyhatom, végre tiszta lappal indulok.
    Álmosan indulok a fürdőszoba felé, ahová szinte bezárkózom, mindig sok időt töltök el itt, többek között azért is, mert itt senki sem zargat, nem cseszegetnek, nem jönnek be, magam vagyok és a gondolataim.
- Kicsim, nem akarnál kijönni? - szólal meg anya kintről, közben dörömböl az ajtón. - Egy, hogy mindjárt elkéstek, kettő, én is szeretnék bemenni.
Ránézek a telefonomra és tényleg, hamarosan elkésünk, tizenegykor kezdődik a beiratkozás, hamarosan pedig tíz óra lesz, nagyjából pedig negyvenöt perc az út autóval.
   Szaporán öltöm magamra ruháimat, mivel nyár van ezért elég egy kékeszöld színű póló és egy sötétebb kék farmer, meg persze az elengedhetetlen sportcipő. Hajamat gyorsan valahogy a kezemmel kiigazítom, azért annyira ne legyek már kócos, hozom az irataimat, személyit, orvosi papírt és a legfontosabbat: a bizonyítványomat. Se reggeli, se semmi, csak megyünk.
   Út közben nem szólunk egymáshoz, nincs mit mondanunk. Izgulok, vajon mi fog rám várni, mi lesz az, amit esetleg kérdezhetnek, ha kérdezni szeretnének. Bámulok ki elmélyülten a pusztába, csak a szokásosat látom: mezők, szántóföldek, erdők, Mercedes-gyár, vasút, szóval semmi érdekes. Mercedes-gyár?! Jézus, mindjárt ott vagyunk! Hirtelen ideges leszek, elkezdem gyűrögetni a pólóm alját és középhosszú, világos barna hajamba túrok.
   Odaérve látom, hogy sok fiú vesz körül. Mindenhol srácok mászkálnak, egyedül én vagyok lány. Mindegyik annyira hasonlít a másikra: haj felnyírva a mai trend szerint, az ing csak úgy feszül a mellkasukon. Alig észrevehetően összerezzenek, torkomba egy gombóc ugrik.
  Mire kötelezem én el magam?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése