2. fecni | Második napunk /1. rész/

   Szerda reggel hatkor minden lány felébred. Egyszerűen nem tudunk aludni, olyan meleg van a szobában, plusz hozzá még annyi, hogy a párna nagyon kényelmetlen, meg persze megesznek a szúnyogok. Miért is ne? Mint reggel kiderült, a fiaimat kiküldték, hogy nézzék a szobrot, mikor pislant. Reggel a tornával csak őket szívatják meg a végzős diákok, minket lányokat békén hagynak. Miután ennek vége lesz, lemegyünk reggelizni. Kapunk kettő darab zsemlét és kettő darab sonkát, meg hozzá forró teát. Leülünk mi lányok egymás mellé egy pár fiúval, kicsit beszélgetünk mindennapi témákról, de semmi extra.

   A következő osztályfőnöki óra, papírok kitöltése. Persze, hogy az ofő nincs bent a suliban, ezért újból Ádámmal vagyunk. Kioszt nekünk egy két oldalas nyomtatványt, majd a kártyák segítségével melyeket magunkkal hoztunk kitöltjük őket, de van amit még így sem tudunk.

- Tanár úr, lehet telefonos segítséget kérni? - Noel megcsillantja tehetségét. Nálam legalább két fejjel magasabb a srác és vagy kétszer olyan széles, nem a legizmosabb, sőt, egyáltalán nem az. Barna, rövid haja ugyan úgy, mint a többieknek tökéletesen be van állítva, bár a sapkát, amit magával hozott kivételesen levette, pedig nem szokta. Ő az osztály bohóca, ehhez semmi kétség sem fér.

- Ha valamit nem tudsz, akkor nyugodtan! Meg van engedve. - Ádám pedig hozta a szokásos formáját. Nem kellett sokat várni, mindenki elővette a mobilját és kereste rajta az adatokat. - Háhá, hogy tudtam én, hogy ez lesz! - ült vissza a helyére.

Szépen, csendben kérdezgetjük a családot az infókért, tanár úr pedig csak ül és néz. Amint megunja a nézelődést előveszi az iPad-et és elkezdi nyomkodni, látványosan szenved.
   Lassan telik az idő, már majdnem mindenki végzett a papírokkal. Ádám hamar ki is enged minket, én vagyok az első, aki felér. Kicsit lopom a netet, majd lemegyek a következő osztályfőnöki órára. Tanárnő ugyan csak nincs, a tanár úr van velünk.

- Ha valaki nem bírna esetleg puszta véletlenségből magával, akkor nagyon szívesen adok neki egy angol szintfelmérőt is, nem csak német van - szól tanár úr az osztályhoz. Tud kemény is lenni, ha akar. - Egyébként létrehozom az osztály Facebook csoportját, csak ahhoz az kellene, hogy mindenki kijöjjön megkeresni a nevét - regéli, miközben kimegy az első emberke. - Niki, neked nem kell, a te neved tudom.
   Háh, milyen elit lettem így hirtelen. Bár nem olyan nehéz, mert Ádám egyedül engem fog tanítani, mint lányt, tehát jogos, hogy tudja a nevem. Teljes mértékben szabad foglalkozás van azoknak, akik nem írnak felmérőt. Én special egy Forma 1-es Lotust rajzolok tollal, de semmi különös, sőt, még ronda is. Persze Balázs rögtön beájul, mikor hátra néz.

- Azta, de király! - ámuldozik, mintha nem látott volna soha fehér embert tollal a kezében.

- Köszi, bár szerintem rohadt ronda. Nézz rá! Az orra ferde lett, a bal oldal doboza nagyobb, mint a jobb és még a szárnyai is kicsik - közlöm vele a tényeket, ám még ekkor is tátva marad a szája. Ezek a fiúk csak ilyenek.

- Várjatok, ez így nem megy - szólal meg a tanár úr egy kis idő múlva. - Inkább ti keressetek meg engem, úgy egyszerűbb lesz minden. - Felírja a táblára a nevét, mindenki előkapja a mobilját és rákeres. Nagyjából tíz perc múlva sípol a telefonom, hogy a tanár úr elfogadta a kérelmem, majd az is jön, hogy felvett a csoportba. Sok idő nem kellet, mert rohamosan jöttek az ismerős felkérések, alig bírtam mindenkit visszaigazolni. Konkrétan az egész óra ezel megy el, mi, mint hét angolos, semmit sem csináltunk. Ahogy belépek az oldalamra, mindenhol csak focit látok. Na, jó, köszönöm tanár úr a lehetőséget! Igazán örülök a szerencsének, hogy mostmár minden második bejegyzés a fociról szól.

   A következő állomás a tőserdei strand. Huh, de rég úsztam már egy jót! Vonattal megyünk már vagy egy órája teljesen csiga tempóban, még egy kamion is leelőz bennünket a párhuzamos úttesten. Másfél óra út után megérkezünk egy nagyon elhanyagolt állomásra.

- Niki, kérlek ébredj fel az álmodból és cuppanj le az üvegről - utasít Ádám elég nagylelkűen. - Nem venném szívemre, ha nem jönnél velünk.

Erre konkrétan semmit sem mondok, nem találok szavakat.

   Leszállunk egy gazos, graffitizett bódénál, amit én nem nevezvék állomásnak. Még a strandig egy hosszú út vezetet, de mikor odaérünk már minden gyorsan megy, hamar bekerülünk a kapun belűre. Amint megpillantom a kapukat az egyik medencében amely teljesen üres, rögtön Milánra nézek. Köztudott tény, Milánnal nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot már tegnap, megtudtam, hogy ő is nagyon szereti a vízilabdát, pont, mint én. Viszonylag hosszú, szőke haja egyedül neki nincs lezselézve, csak mindig szépen kifésülve, azért a szemébe ne lógjon bele. Ahogy ledobja ruháit látszik, hogy egyáltalán nem izmos, inkább vékonynak nevezném. Említette, nem rég kezdte el a sportot, de majd idővel biztos kiizmosodik.

- Na, csórunk labdát valahonnan? - kérdezem tőle, hátha van kedve játszani.

- Mondjuk azt, ami ott van annál a piros gatyás fickónál a parton? - kérdez vissza a válaszomra várva. Nem tétovázunk, odamegyünk, természetesen én beszélek.

- Elnézést, uram, esetleg kölcsön tudná nekünk adni a labdát egy meccs erejéig?

- Nem, vegyetek magatoknak. A sarki bódéban árulnak. - Kösz, a választ, konkrétan nem erre számítottam. Szétnézünk a strand területén, majd hosszú keresgélés után találunk lasztit. Összedobjuk rá a pénzt közösen és elhozzuk. Összehívomm a fiúkat, szerencsére mindenki tud úszni és tudunk csapatot bontani 8 - 8 fővel. Természetesen az egyik kapuban én, a másikba Milán áll. A többedik nem is nagyon tudnak játszani, de elmagyarázunk nekik mindet, ami lényeges. Értékeket leadtuk a tanár úrnak, aki zsebét nagyon húzza a sok telefon, enyémet már el sem tudja tenni, így a kezében fogja.

- Milán, add fel, mi fogunk nyerni! - szólok oda még neki, hagy zökkentsem ki a zónájából.

- Neeeeeem! Ma nem! - int nekem az ujjaival, ahogy Nagy Viktor is csinálta a magyar - montenegró meccsen még 2013-ban.
Bemászunk a medencébe, Ádám kiül az én kapumhoz közel, hátha esetleg

bele tud szólni valamibe, de ez nem foci, úgyhogy nem érthet hozzá. Hát itt is tévedtem.
- Töki, ha erőset mersz dobni, akkor kedden jön a német témazáró! - fenyegeti a fiúkat elég keményen, kicsit olyan, mintha féltene. De még mindig a telefonomat forgatja a kezében. - Niki, ennél nagyobb nem volt a boltba? - Kösz, bazd meg!

- De volt, csak akkor nem tudnám a zsebembe tenni - válaszolom vissza úgy, hogy ne sértsem meg. Megrántja a vállát és nézi a meccset tovább, közben dumál, hogy ki hová tegye a labdát. Nem bírja ki, hogy ne szóljon bele.

Milán beengedett egy gólt, mire a tanár úr felkel és éljenezni kezd.

- Azaz, csak így tovább! Hajrá fiúk, Niki, védjél!

   Sikerült őket legyőzni tíz hatra. Kimászom a vízből, megtörölöm magam úgy nagyjából, mire azt észlelem, hogy Ádám megfogja a vállam.

- Niki, egy szerencséd van, hogy nem adtam el a telefonod: jól védtél, ügyes vagy. - Megpaskolja a vállam, majd a telefont a kezembe nyomja és szépen elballag a többi fiúhoz, leadja a cuccokat, majd visszajön.

- Hová megyünk ezután? - kérdezem, miközben előtúrom a napszemcsim és kiülök a napra száradni. Közben a tanár úr követett és ő is kiült mellém.

- Ebédelni. Nincs messze, nem kell sokat gyalogolni hozzá - közli undorral az arcán.

- Talán valami gond van vele? - fordulok felé a foncsoros szemüvegemben.

- Áh, semmi, majd meglátod. De akkor induljunk is neki, hátha az előző osztály már befejezte. - Megindul a fiúk felé, csettint egyet és megszólal újra. - Tököskéim, akkor másszatok fel és induljunk enni!

   Furcsa fickó, bunkó egy hangyányit, de annyira nem vészes. Én nagyon kedvelem ettől függetlenül is, csak ne szólna bele mindenbe.