4. fecni | Utolsó napunk a táborban

Kedveskéim!
Nagyon köszönöm, hogy ez a húsz ember még ezek után is követ és velem van, hogy várják az új részek érkezését. Annyi minden történt már velem ezalatt a két hónap alatt, hogy valamikor még egy egész tanév alatt sincs ennyi program. Legutóbb színházban voltunk, történtek érdekes dolgok, majd az is egy komplett részbe lesz foglalva, de én sem bántam meg a tetteimet és az alanyom sem, akivel mindent elkövettem. :D Na, de nem spoilerezek, nem csorgatom a nyálatokat. :D Még ugye ott van az évnyitó, az első órák, a szívatók, meg még sok más. Nagyon várom a visszajelzéseket, kíváncsi vagyok, mit gondoltok a történetről, mi a véleményetek az utolsó napomról, amit a táborban eltöltöttem. Szokatlanul hosszú rész lett belőle, remélem tényleg nem lett unalmas. :) Jó olvasást!

| Nina

   Másnap reggel ismét hatkor, önszántunkból mászunk ki az ágyakból. Réka felettem még mindig alszik, nagyon későn feküdt le, de mi a másik két lánnyal már öltözködünk, pakoljuk össze a cuccainkat, délután ne kelljen ilyenekkel foglalkozni.

- Jézusom, mennyi cucc! Hát már most több, mint amennyivel eljöttem otthonról - dünnyög Heni mérgesen, amint a bőröndjét akarja éppen összecsukni. Heni egy nagyon érdekes személyiségű ember, Réka legjobbnak mondható barátnője. Nem ismerem annyira, a lányok egymást jobban, ha az öltözködése alapján kellene megítélnem, akkor nem lesz az én stílusom és a legjobb barátnőm.

- Vagy csak nincs olyan szépen rendszerezve - kap rá választ Renitől, aki mindent olyan szépen, gondosan belehajtogat a kis méretű utazótáskájába. Ebben nem hasonlítunk.

- Engem nem különösen érdekel, hogy hogy állnak a ruhák addig, ameddig be bírom húzni a cipzárt - közlöm velük, majd mindenkiből előtör a nevetés és Réka is felébred.

Fél hét, menni kellene le tornázni, de mint kiderült, ez egyfajta büntetés azoknak, akik az éjszaka nem tudnak a bőrükben maradni. Kivételesen a fiúk sem mennek. Lehúzzuk az ágyneműt, rendet rakunk, majd elfoglaljuk magunkat. Kis idő után lehívnak bennünket reggelizni, kapunk rá durván tizenöt percet. A reggeli kettő zsömle, meg két szelet sonka, pluszba adnak hozzá egy kis paprikát, hogy jobban csússzon. Ezután újra visszaengednek a szobába, adnak a rendrakásra háromnegyed órát, de mivel mi már megtettük amit meglehetett, ezért ülünk és lopjuk a netet. Zenét hallgatunk, vagy csak megnézzük a közösségi oldalakat, meg ilyenek, semmi extra, a szokásos napi rutin.

- Bejelölhetlek Facebook-on, Reni? - kérdezi Heni a telefont a kezében tartva.

- Nekem nincsenek ilyen oldalaim. Semmilyen közösségi oldalon nem vagyok fenn - közli halál nyugodtan, miközben Heni majd' leesik az ágy tetejéről.

- Nem mondod? - kérdez vissza megdöbbenten. - Miért?

- Nincs rá szükségem. Akikkel tartani akarom a kapcsolatot, azzal személyesen tartom - feleli, majd lehuppan az ágyra mellém.

- Pedig ha lett volna Facebook profilod, akkor lehet, hogy nem csak tizenöt év után találkoznánk - vetem oda neki, feléfordulok, villantok egy halvány mosolyt és elnevetjük magunkat.

Reni tipikusan az ellentétem: ő inkább a visszahúzódóbb fajta, én hamarabb kinyitom a számat, ha kell. Nagy rendmániás, mindig mindent olyan szépen elrendez, én meg „ahogy esik, úgy puffan” alapon csinálom a dolgokat. Kis idő elteltével átballagunk a másik szobába a többi infós lányhoz, kicsit beszélgetünk velük is. Kamilla és Berni. Mind a ketten rendes csajok, bár Kami egy kicsit fura természetű. Valahogy nem tud megélni a ruhái nélkül, mindig a hajával van elfoglalva, tipikus divatkirálynő. Szabadidejében modellkedik, bár ilyen alakkal nem is nagyon csodálom, mocskosul jól néz ki a csajszi. Berni már más eset, neki inkább a szája nagy. Mint kiderült, nem messze lakik tőlünk, csupán tíz kilométerre, szóval ha nagyon akarnánk, akkor átugorhatnánk egymáshoz. Az is kiderült, hogy mi már vagy hat éve ismerjük egymást. Akkor még nagyon kicsik voltunk, egy táborban ismerkedtünk meg és megígértük egymásnak, hogy még találkozunk. Hát, ez be is igazolódott, most ha minden igaz, akkor öt évig mindig találkozni fogunk, mivel ő is koleszos lesz. Mint említettem hatalmas szája van, a fiúknak is keményen be tud szólni, mellesleg az én fiaim nagyon bejönnek neki. Annyira nincs sok esélye, mert szerintük én jobban nézek ki, bár még rám sem csaptak le, de szerintem nem is fognak, annyira nem vagyok szép. Találnak maguknak más lányokat, mint Réka és Heni, vagy akár Reni.

   Szépen elbeszélgetjük az időt, szól a tanár úr, hogy öt perc múlva jön fel, vele leszünk egész délelőtt, megyünk várost nézni. Természetesen odarendel maga mellé, mint valami testőrt, csak az a kérdés, hogy ő véd engem, vagy én őt. Vikk is odajön, neki ott kell lennie és boldogítania szegény Ádámot.

- Tökik, a kettes sort tartsuk már valahogy! Tudom, hogy a tizenhatos szép és jó, de emígy kulturáltabban néz ki az egész - szól hátra a sor végének. Egyébként már kezdjük megtanulni, mi is az a kettes sor. Ehhez is egy középsuli kellett.

Legelőször a Városházára megyünk, körülnézünk, meghallgatunk egy előadást. 

   Csodálatos, hatalmas csillárok, népi motívumok a falra festve, aranyozott festékkel sok szobor lefújva, mint egy palota. A székek U-alakban vannak elhelyezve, van vagy háromszáz darab ha nem több, nem számoltam meg. A szószék ülései fából vannak faragva, három egymás mellett, két oldalról az EU tagállamainak zászlói fogják közre. Két ajtó nyílik az erkélyre, ahová a későbbiek folyamán ki is mehetünk. Beülünk a díszterembe, majd egy lány kiáll elénk egy papírral a kezében és elkezd felolvasni, mutogatni a teremben. Tanár úr ott ül mellettem a padsor szélén, szokásosan elhelyezkedik, jobb lábát ráhelyezi bal combjára, az eszközét felteszi a padokra, miközben a lány elkezd olvasni.

- Hm, ezt én is fel tudtam volna olvasni, nem kell hozzá nagy ész - dünnyög ott magában, amit nem sokan hallunk. - Liba.

Amikor a felolvasás befejeződik, ki lehetet menni az erkélyre szétnézni egy kicsit. Mindenki feláll a teremben, megindulnak az ajtó felé.

- Ti miért nem mentek? - kérdezi Ádám tőlünk mikor látja, mindenki megy, csak mi nem.

- Egy az, hogy annyira nem vonzz, a másik pedig csupán annyi, hogy az emberek mennek kifelé, de nem jönnek vissza, én meg nem szeretem a tömegnyomort - válaszolok, majd megrántom a vállam úgy, ahogy igazából mindig szoktam.

- Menj csak, Niki, azok nem is jönnek már vissza, hanem leugranak. Remélem azért ittak RedBull-t - poénkodik a tanár úr, mi pedig elkezdünk kuncogni, hátha ez annyira nem feltűnő.

Flórián és Dani jönnek vissza kintről, átvágják magukat a tömegen, de valami nem tetszik nekik, felhúzott szemöldökkel jönnek végig a kijelölt ösvényen.

- Mi a gond, fiúk? - kérdezem, ne legyek már annyira bunkó.

- Nem találjuk a román zászlót - szól Flórián, de még mindig olyan arcot vág, mintha elvették volna a kisgyerektől a csokiját.

- Miért pont román? - kérdez vissza Viktor, süt róla az értelem. Idefelé egész végig konkrétan arról beszét, hogy Malibu-ra szokott menni a keresztapjához, akinek van kettő olyan autója, amiből a világon csak hármat gyártottak.

- Hmmm... várjatok! - állok fel a helyemről - Ott van, a másik ajtónál a kék-sárga-piros vagy kék-piros-sárga zászló, a legelső a sorban.

Flórián odamegy, megnézi, látszik rajta, hogy teljes mértékben megnyugodott. A fiúk is szépen lassan jönnek vissza, leülnek, mire a tanár úr feláll, csettint egyet és mindenki sorakozik.

- Pöcsösök, indulás! Niki, állj meg a lépcsőnél.

Se szó, se beszéd, semmi köszönés, elhagyjuk az épületet. Ádám nagyon mérges lehet, hogy ennyire hamar eljött velünk.

- Most van fél kilenc, még van negyed óránk odaérni a könyvtárhoz - nézegeti az óráját tempódiktálás közben. Eszméletlen, hogy milyen tempóban tud sétálni, mi tudjuk Vikkel tartani, de a többiek nagyon le vannak maradva, így kénytelenek vagyunk megállni.

- Siessetek, mert elkésünk! - kiabál nekik hátra a tanár úr, amire hallgatnak is a fiúk, azonnal egy fentebbi fokozatra kapcsolnak.

Ebben a tempóban haladva megérkezünk hamar az úti célhoz, már mennénk be, de nincs nyitva. Tanár úr odamegy, elkezdi rángatni az ajtót, de az nem nyílik. Újra ránéz az órájára, mire észrevesz valamit.

- Na, figyeljetek! A könyvtár csak háromnegyed óra múlva nyit ki, addig foglaljátok el magatokat valamivel - közli velünk, majd a fiúk beülnek az árnyékba. - Niki, megnézhetem a telefonod?

Mit mondjak neki? Nemet nem merek, nehogy utána elkezdjen velem szívózni, így belenyúlok a zsebembe, kiveszem az eszközt és odaadom neki. Forgatja, nézegeti, csavargatja, hát mindjárt elejti!

- Nem is tudtam, hogy te a téglákat a zsebedben hordod - fogja, majd visszaadja.

- Hát addig, amíg nem fáj, addig nincs nagy gond - válaszolom, majd visszateszem a helyére.

- Hát olyan nehéz volt, hogy majd' letörte a fél kezem! - szemétkedik továbbra is.

- Jaj, de nem halt bele! Meg azt sem hiszem, hogy az iPad könnyebb és kisebb lenne! - találom gyorsan a szavakat.

- Áh, hát én a farzsebben hordom, de most jelenleg nincs kedvem elrakni. - Nem hiszem el! Bármit mondok, mindig van rá válasza, sosem lehet nekem igazam. Már nem tudok mit reagálni, így csak nézek ki a napszemüvegem mögül, amit már egyszer sikeresen elejtettem, de szerencsére nem lett semmi baja. Ha valami márkás cucc lenne, akkor biztos eltört volna már a legkisebb koccanásnál is. Lassan telik az idő, tanár úr kezdi már unni a várakozást, odamegy az ajtóhoz, lenyomja a kilincset, majd erőből kirántja. Az lett volna a nagy poén, ha nem nyílik és Ádám csattan hozzá, de nem így lett, sikerült kinyitnia. Hirtelen azt hittem, hogy kiszakítja a helyéről, olyan erő lakozik benne.

- Gyerkőcök, menjünk, kiderült, hogy eddig is nyitva volt - közli velünk, de még elmormol az orra alatt valamit, ami gondolom nem lehetett valami szép mondat.
   Bemasírozunk csendben, bent a nő jól lecsesz, hogy miért késtünk, Ádám csak megrántja a vállát és kényelembe helyezi magát az egyik fotelben.

 Egyébként nem késtünk egy kicsit sem, legalább negyed órával hamarabb érkeztünk, mint ahogyan kellett volna, a hivatalból hamar eljöttünk, nem volt érdekes kicsit sem.
- Szóval akkor elkezdeném, ha már nagy nehezen ide sikerült érniük - néz bosszúsan a tanár úrra, akit egyáltalán nem érdekel mit is beszél a nő, jobb lábát ráhelyezi a balra, mint ahogyan általában a férfiak szokták, megint megrántja a vállát, kicsit lejjebb csúszik az ülő-alkalmatosságon, majd néz ki a fejéből. - Ez a város egyik legnagyobb könyvtára, itt szinte minden megtalálható, amit a fiatalok igényelnek. Van külön polcunk a hölgyek számára is, ha esetleg valamelyikőtöket érdekli, akkor nyugodtan megnézheti, nem harapnak.
Persze, hogy a fiúknak sem kell több, rögtön elkezdenek hangosan hahotázni, mindenki egymásra néz és jól szórakozik.
- Mit mondtam, ami ennyire vicces? - kérdezi komoly, rezzenéstelen arccal a könyvtáros hölgy, nem esik le neki, mit is mondott.
- Kérem, ne haragudjon, de többes számba tetszett beszélni a lányokról, itt pedig nincs, csak egy. - Mire ezt Noel elmondta, addig majdnem megfulladt hatszor, de hát ilyen a társaság, ezt kell szeretni.
A nő teljesen elvörösödött és inkább körbevezetett bennünket az épületben.
   Mindenhol polcok és könyvek, de hát mit is akarunk, hisz' ez egy tényleg jól felszerelt könyvtár, a világháborútól kezdve minden megtalálható. Betekintünk a számítógép terembe, ahol viszonylag korszerű gépek csücsülnek sok videóval és zenével felszerelve.
   Annyira ez sem érdekes, gyorsan lelépünk innen is, egy múzeumba cammogunk őrült tempóval. Bár olyan hosszú, vékony, kecses lábakkal, mint amilyenek Ádámnak vannak, nem is csodálom, hogy úgy megy, mint valami buldózer. Ha nekem is ilyen jófajta lábaim lennének, akkor összetenném a kezeim. Igazából nem panaszkodhatom, mert vékony és elvileg csinos vagyok, bár igen alacsony, csupán csak százhatvanhat centi, míg a tanár úr tizenhárommal magasabb. Nincs egy izmos testalkata, nem is szereti a konditermeket, viszont nagyon jól tartja magát, korához képest kicsit sincs elhízva, bár figyel arra, hogy egy bizonyos határ fölé ne menjen, harmincnyolc évesen azért a hetvenhét kiló nem kis teljesítmény. Jelenleg egy kockás, térd felett érő bermuda nadrágot visel egy egyszerű, zöld póló társaságában és egy Ray-Ban napszemüveget, ami kicsit már össze van karcolódba, az, hogy eredeti-e az nem derül ki, de ahogy ezek alatt a napok alatt megismertem gondolom, hogy nem valami bóvli. Már az iPad után is ezt gondolom.
   Amint beérünk a múzeumba szabadjára engednek minket, oda megyünk, ahová szeretnénk, nincs meghatározva, mit nézzünk meg mennyi idő alatt. Érdekes kis kiállítás, második világháborús történetek, ruhák, fegyverek, Dávidnak, aki velem jött a vonaton nagyon tetszik. Beszélgettem egy kicsit vele amíg jöttünk. Kiderült, katona szeretne lenni, valami haditechnikai mérnök, amihez ezt a sulit kell elvégeznie. Ő is ilyen eltökélt ember, mint én, beszélgettünk a családról, meg ilyen általános témákról. Van egy ikertestvére aki gimnazista és egy pici, egyéves öcsikéje, aki ha azt nézzük egyáltalán nem hasonlít a bátyjaira: kék szemű és szöszi, míg a fiúknak sötét szemük és sötét hajuk van. Ő azonnal rátalált Mátéra, aki ugyan csak imád gyúrni és konditerembe járni, a számítógépes játékokról már ne is beszéljünk, az náluk napi téma. Nem nézné ki belőle az ember, hogy mekkora karjai vannak, csak ha felgyűri a pólója ujját.
   Nézelődünk, az egyik teremben csak ruhák vannak ilyen bábukon. Az egyiknek nincs szépen kidolgozva az arca, amire teszek is egy halovány megjegyzést.
- Itt egy ilyen kis pofátlan baba, de a ruhája irtó jó.
Persze, hogy Ádámnak akkor kellett belépnie a terembe.
- Niki mit is mondtál? A lányok így nem beszélnek, úgyhogy javítsd ki - utasít barátságosan, kicsit sem érződik, hogy haragudna rám.
- Akkor a cuki kis pofikája nincs teljesen kidolgozva - helyesbítek, majd a tanár úrra nézek, aki helyeslően bólogat, majd egy halvány vigyor kíséretében megköszöni, hogy szépítettem.
Kimegyünk abból a teremből egy másikba Vikkel, hatalmasat szórakozunk. Nem beszéltem valami hangosan egyáltalán, meg messze is volt a tanár úr, de mégis meghallotta.
- Huhú, bazd meg, milyen jó hallása van! - hahotázik hangosan, közben megyünk fel a lépcsőn, én is jól szórakozom mellette.
- Viktor, mit is mondtál, azt hiszem nem hallottam elég jól - lép be Ádám is ugyan abba a szobába, ahol mi vagyunk. Jó érzéke van hozzá, hogy mikor jöjjön. Mostmár hárman vagyunk egy olyan teremben, ahol minden vasból van.
- Áh, semmit én nem mondtam semmit - tiltakozik Viktor, de nincs esélye, a tanár úrnak nagyon jó hallása van.
- Hmmm, Niki, találtam neked valamit, gyere csak? - hív oda maga mellé, nem tétovázom, már megyek is. - Itt van egy hatalmas labda, amibe nyugodtan belerúghatsz, ha már szegény kapufát lerúgtad.
Jah, igen. Tegnap este még fociztunk egy kicsit, én meg a labda helyett a vas kapufát rúgtam meg. Cseszegetett vele sokáig, de még ma is, nem felejt könnyen.
- Haha, minden álmom, azt hittem, hogy abban a pillanatban eltörik a lábam, kemény volt azért - közlöm vele udvariasan, próbálok nem bunkó lenni, de néha ez nem jön össze. - Szegény kapufa!? Hát nem én vagyok a szegény? - kérdezek még azért vissza, csípőre teszem a kezeimet, egyik lábammal megtámasztom a testem.
- Jaajj, bocsii, szegény Niki, hogy berúgott, akarom mondani belerúgott a kapufába. - Annyira imádom, mikor megnyújtja a hangokat, akkor kicsit olyan, mintha nyafogna, akár egy kisgyerek.
- Höh, berúgni? Hát csúnya is lenne, ha én ilyenhez vetemednék! - felelek, majd legyint, hogy hanyagoljuk a témát.
   Kimegyünk az udvarra, csinálunk egy közös képet, majd megyünk vissza a kollégiumba, hamarosan ebéd lesz, utána pedig kiosztják a nyakkendőket meg a könyveket. Elmegyünk egy hatalmas, többemeletes ház előtt, amit éppen újítanak, mire Vikk megszólal.
- Júj, ilyenkor szokott az lenni, hogy a festékes vödör valaki fejére esik, aztán a többi meg jót röhög rajta. Mikor Pesten sétáltunk haverommal, akkor pontosan így történt, ahogy mondom.
Kellett neki kimondani ezeket a szavakat! Majdnem az épület legtetejéről leesik egy hatalmas vasdarab, ha nincs ott az állás és azok az úgynevezett padlók, akkor telibe fejbe találja szegény Ádámot. Amint csattan, mind a hárman felnézünk, látjuk, ahogy puffan.
- Meg akarsz ölni? - kérdezi Ádám rögtön Viktort. - Kell neked vészmadárkodnod, még a végén tényleg egy ilyen szar fog kinyírni, de köszönöm, még nem akarok meghalni, hosszú és nyugodt életre vágyom.
- Bocsánat, bocsánat már, hogy meg mertem szólalni! - kér elnézést feltett kézzel, de nagyon semmire sem megy vele, tanár úr szegény teljesen kiakadt a dolgoktól.
Beszélgetünk, megtudjuk, hol lakik, hogy mennyire utálja a szomszédjában lévő konditermet, legszívesebben felrobbantaná, nem bírja azokat a figurákat, akik oda állnak. Utálja a buta lányokat, a kis libusokat, azok a halálai, főleg mikor megszólalnak.
- Niki, ne menj el műkörmösnek! - teszi a kezét a vállamra, mire hirtelen felnézek.
- Ezt most miért kérdezi, hát ez nem olyan iskola!
- Ne legyél benne biztos, volt olyan lány, aki elvégezte a sulit, de elment műkörmösnek.
Nézek rá a szemüvegem mögül, ezt képtelen vagyok felfogni.
- Én nem vagyok ilyen kaliberű, nem tudnám megszokni, meg nem is akarom ezt megtenni - közlöm vele, majd sóhajt egyet.
- Helyes, nagyon helyes! Nehogy már egy ilyen jóravaló lány elmenjen egy ilyen suli után egy senkinek! - Azt azért keményen megmondta! Már most nagyon kedvelem, nem is kell nekem más, kár, hogy vége van a tábornak. Őszinte teljes mértékben, nem szereti szédíteni az embereket, mindent úgy gondolom, ahogy mondja.
   Amint visszaérünk a kollégiumba megebédelünk. Csirke pörköltet kapunk, meg valamilyen levest, de egyik sem a legjobb. Nem sokat eszem, nem szeretem a csirkét annyira, inkább valami más. Visszaviszem a tálcát a helyére, de a szemüvegem megint leesik. Persze, hogy tanár úrnak sem kell több, feláll, nem eszik többet, odajön hozzám és megáll előttem.
- Milyen szemüveg ez, hogy nem törik el? Hát már annyiszor leejtetted - kérdezi egy apró gúnnyal megfűszerezve.
- Kérem szépen, benzinkutas szemüveg. Ha márkás lenne, biztos eltört volna - közlöm, majd szépen lehajolok és felveszem azt az értékes darabot.
- Akkor ne nézz bele a napba, nem fog majd jót tenni - válaszol és szépen, udvariasan maga elé enged az ajtóban. - Hamarosan, olyan tíz perc múlva megyek fel értetek.
   Az a tíz perc nem volt sok idő, szóltam a fiúknak, de mikor a szobából kijöttem, már Ádám küldött is vissza, pedig nem akartam tovább zavarni.
- Te is az osztály része vagy, gyere csak nyugodtan vissza, nem eszünk meg - teszi ki a kezét a testem elé, eltorlaszolva az ajtót. Annyira jó érzés volt azt látni, hogy a fiúk ennyire kedvelnek. Mindannyian egyszerre köszöntek és integettek kórusban, sokan odahúzták a széküket mellém és ott ültek, igazából érzem azt a sok szeretetet, amit adnak nekem.
   Együtt lementünk a suli négyes termébe, ahol egyszer azt látjuk, hogy Ádám előtúrja az iPad-jét és elkezd felolvasni valamit az iPhone-okról.
- Viktornak speciális telefonokat gyártanak már 1996. óta, amit úgy írnak, hogy „ályfón” - karcolja bele a táblába egy krétával, mi pedig jól szórakozunk.
Közben bejön az osztályfőnök, akit Kovács Erikának hívnak, egy nagyon alacsony termetű nő, még nálam is kisebb, pedig én sem vagyok magas. Molett alakatán kicsit feszülnek a ruhák, bár azért próbál olyanokat választani, ami nem dobja ki annyira. Egy igazi hárpiának tartja magát, de szerintem egy végtelenül kedves és bájos nő. Rövid, váll felett érő festett vörös, már-már inkább piros haja néha belelóg a szemébe, nem győzi igazgatni. Amíg tartja a beszédét Ádám a táskájával játszik, felteszi a vállára, bohóckodik egy sort, majd mikor mindannyian elkezdünk hangosan kacagni gyorsan lerakja, megfogja a széket és elviszi.
- Ádám, szabad kérdeznem, hogy mit csinálsz te a hátam mögött? - teszi csípőre a kezét a tanár nő, majd szépen lassan odafordul az úrhoz.
- Én nem csinálok semmit, hát látod, csak nyugodtan ülök - próbálja menteni a helyzetet, de az osztályfőnökünk nem hisz neki egyáltalán, de már nem is érdekli, gondolom megszokta, hogy ilyen a drága kollégája.
   Megtartják a hatalmas, átfogó beszédet, majd a fiúk hozzák fel a könyveket és persze jönnek a nyakkendők is szépen sorban. Természetes, hogy én kapom a legelső darabokat, mert miért is ne, én vagyok az egyetlen lány már négy év óta, úgyhogy csak jó, hogy ott vagyok. Alá kell írni egy pár papírt, felvihetjük a kollégiumba a cuccokat egész nyugodtan, de azonnal vissza is kell menni, mert lesz egy kis meglepetésünk.
   Lemászunk a suli udvarára, hátul állok Viktor mellett, bár kicsit sem férek el senkitől. Szerencsére tanár úr nem keres, de azért szokott, viszont nem kell előre állnom közvetlen mellé. Tényleg nincs vele bajom, a világ legmenőbb embere, hozzá fogható nincs is. Kapunk tortákat, elköszönünk egymástól, de majd alig egy hét múlva találkozunk, már mind várjuk azt a pillanatot. Ádám külön elköszön majd elmegy hamar, úgy, mintha sietne.
- Kiírok mindent majd a csoportban, de nem érdekel, hogy ki nézi meg, meg ki nem, hanem az, hogy ki cselekszik úgy, ahogy kellene - közölte gondolatmenetét. - Pöcsösök, hétfő reggel én leszel veletek, akkor majd találkozunk. Érezzétek jól magatokat.
   Mindenki elköszön a lányoktól, fiúktól, mindenkitől. Kivételesen apa jött értem, az autó meg kényelmesebb, mint egy busz. Hát ennek a három napnak is vége szakadt, imádtam minden percét, örülök, hogy ide kerültem.